Szédületes Csárdáskirálynő!

Kálmán Imre és Rátonyi Róbert az égből büszkén nézhette, ahogy Kiss Zoltán rendezésében az örökzöld mű meghódította a közönséget. Ez köszönhető annak, hogy igazi magyaros, igényesen színpadra állított, minőségi, színvonalas előadást láthattak a műfaj szerelmesei, nem akármilyen színészi és énekesi teljesítményekkel.

Vörös Edit Szilviaként és Domoszlai Sándor Edwinként olyan energiával, erővel magas színvonalon, kiemelkedő módon énekeltek, nagy átéléssel, őszintén, tisztán, hitelesen, életre-halálra játszottak úgy, hogy nekik mindent el lehetett hinni a színpadon. Szerelmet, csalódást, drámai és katartikus pillanatokat egyaránt. Egymásból építkezve nyerő páros ők így – érződött az egész produkció alatt. Ha az ember kártyázna, akkor ők a két ász, s velük mindent lehet vinni.

Aki pedig a szédületet hozta az előadásba, a műfaj örök dívája, Kállay Bori, aki Cecília szerepét élete nagy jutalomjátékaként olyan minőségben, sokszínűen formálta meg, amit nagyon kevesen tudnak már ebben a szakmában, de az országban is. Lubickolt, olyan tisztán, őszintén, olyan légkört teremtve, majdnem elvitte az egész show-t. Olyan volt a teljesítménye, mintha az ember az égből kapott volna egy csillagot, s az most életre kelt a színházban. Jelenlétének ereje, karizmája, szakmai tudása, egész lénye a legnagyobbak közé emeli. Talán nem véletlen, bejövetelei, jelenetei mindig vastapsot kaptak. Nagy szeretet és tisztelet övezi őt. Most nagyon odarakott mindent – a szívéből. Sugárzott, hogy minden pillanat övé ebben az előadásban a közönséggel együtt. Imádja, amit csinál. Ez a szerep mindörökké övé így.

Sziporkázva tarolt Miska pincérként Szirtes Gábor. Szakma, stílus, humor a kisujjában, élt is vele bőségesen, megtartva a határokat, vérprofiként, akár Virágh József, az operett nagy tudora és hangja. Meg is mutatta. Többszöri vastapssal.

Bonifácként parádézott Kovács Szilárd, kisugárzása, szerethetősége, komikusi jelleme közönségkedvenccé tette. Staziként szerethetően szárnyalt, szinte repült – táncokban is szó szerint – Haraszti Elvira, aki színpadra termett. Rohnsdorff tábornok és Lazarovics földbirtokos Lendvai Zsolt volt, profin, minden helyzetben minőségben. Leopold Mariaként Gyurity István minden karikírozó képességével kihozta a helyzeteiből a legjobbat.

A táncok jól kitaláltak, a történetbe illőek voltak, ízlésesen, látványosan, nem tolakodóan illeszkedtek az egészbe. Hábel Ferenc koreográfus tudja a műfajt nagyon, de nem élt vissza azzal, hogy most aztán széttáncolják magyaros virtussal az egész történetet. Igényes volt minden tánc tőlük. Remekül szólt a zenekar Szabó Mónika karnagy asszony vezényletével, a közönséget olyan hangulatba ringatták bele, amikor valóban úgy érezhette: nincs a világban olyan perc, hogy ne csendüljön fel egy Kálmán Imre-melódia valahol.

Szólt „A lányok, a lányok, a lányok angyalok…”, a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád…”, az „Álom, álom, édes álom…”, az „Emlékszel még?”, a „Te rongyos élet…” meg „Az asszony összetör…” és a „Húzzad csak kivilágos virradatig…” s persze természetesen a „Hajmási Péter, Hajmási Pál”.

A Csárdáskirálynő minden idők legnagyobb operettje.

Amit pedig most láthattak a nézők a barlangszínházban, az méltóképp továbbviszi ezt legendát a nézői lélekben igazi, emlékezetes színházi élményként. Nem véletlen volt ekkora siker, ünneplés az előadás körül. Kálmán Imre, a Csárdáskirálynő így lesz mindig örök. És erre lehet mindig emlékezni! Barlangszínházi legendaként.

(Az előadás előtt Kiss József, a Soproni Petőfi Színház igazgatója megemlékezett arról, hogy ebben az előadásban Edwint a közelmúltban elhunyt Vadász Zsolt alakította, aki párjával, Lukács Anitával alakította ennek az előadásnak a főszerepeit. Ez az előadás Vadász Zsolt emlékének szólt. Nagyon méltó volt hozzá!)

(V.R.)